Szeptember első két hétben evakuáltunk/átköltöztettünk egy 11 emeletes panelbérházház-sort, mert felújítják, így jó pár ember életébe nyertem egy rövidke bepillantást. (Sorsokról már korábban is írtam, mint ahogy emberről is. Nem is egyszer.)

Aki nem mozdul ki a lakásából

Volt egy legalább 150 kg-os, gyakorlatilag mozgásképtelen ember, akit nem igazán ápolt senki. A nap folyamán ugyan megjelent valaki és megkérdezte tőle, hogy kér-e enni, majd melegített neki valami előre csomagoltat, azt helló, már lépett is tovább. Az emberünk két szoba, erkélyes lakásában volt még két kisebb tároló helyiség (egy raktár és egy gardrób), minden telis tele bútorokkal és minden egyébbel. Volt szekrénysor, kerek- és négyszögletes nagyasztal, kis asztal, létra, könyvek, tévé, videó, laptop, dvd-lejátszó, kredenc, kakis pelenka, ülőgarnitúra, konyhaszekrények, karfás székek, virágtartók, vagy harminc festmény, komód, egy elektromosan mozgatható ágy és fotel. Ezen kívül iratok, újságok, sakk készlet és egy életnagyságú porcelán-angolbulldog. A lakásban volt még egy elektromos jármű, amelyhez egy járókeret segítségével jutott el, amikor erre került a sor. Azonban kiállni már nem tudott vele, így mi tettük ki a járművet a folyosóra, ahonnét egy kis segítséggel már be tudott állni a liftbe. Amúgy „képben volt”, igaz két liter bontott tömény azért volt a kredencben. Az új lakásában próbáltam neki segíteni, amikor leült a foteljébe. Kért egy pohár vizet, meg megkerestette velem a távirányítóját. Akkor kellett bevallanom, hogy nem mindent értek abból, amit nekem mond, amikor szerette volna leengedtetni velem a redőnyt. Ez már meghaladta a svéd tudásomat.

Ebola

Volt egy család, akik nem voltak teljes mértékben felkészülve arra, hogy jövünk, és nem pakolták bele az apróbb dolgaikat a már korábban náluk letett kartondobozokba. Nem volt túl sok a mozgatni való, viszont sokat állt a munka, míg vártuk, hogy fenn befejezzék az elpakolást. A melóban társam volt Janek, Babú, és Számpáj, aki Sierra Leonei. Ekkor tombolt az ebola járvány Nyugat-Afrikában, így igen sok szó esett róla. Számpáj elmondta, hogy náluk megállt az élet. A sofőr megkérdezte, de akkor hogyan vásárolnak az emberek. Kiderült, hogy úgy, hogy az árut és a pénzt leteszik egy asztalra, majd mindenki viszi a magáét. Testi kontaktus kizárt, lehetőleg mindenki otthon ül. Persze mi meg azzal poénkottunk egész nap, hogy rátettük a másik vállára a kezünket és annyit mondtunk, ebola.

Gun

Ő egy közel nyolcvan éves öregasszony, száznál is több kartondobozzal, több száz könyvvel, egy hatalmas gardróbbal, és egy akkora konyhával, ami egy nagycsaládnak is a becsületére válna. Egy napig tartott, míg mindent becsomagoltunk nála a dobozokba. A költöztetés volt a második nap, öt fővel, míg harmadnap a kipakolást bonyolítottuk le, ketten. A legszebb, hogy az idős hölgy, minden mozdulatunkat figyelemmel kísérte. Nem baj, mert ma megtanultam, hogy miként mondják a svédek az alapost. Az utolsó napon már csak én és Számpáj dolgoztunk nála, aki a végére teljesen kikészült. Délelőtt a könyveket pakoltuk fel a polcra, ÁBC sorrendben (írók szerint). A dolgot nehezítette, hogy a könyveket tartalmazó mintegy 15 dobozt a nagyszobába bezsúfolt 50 doboz közül kellett kiválogatni. Számpáj végig azzal nyugtatta magát, hogy csak a könyv a sok, utána már könnyebb lesz, miközben gyakran kérdezte Guntól, hogy az alatt az egy év alatt, míg felújítják a lakását ezt a sok könyvet mind el akarja-e olvasni. Az öregasszony csak annyit mondott, hogy természetesen nem, és hamiskásan mosolygott.

Ui.:

Persze később sem lett könnyebb, mert délután jöttek az étkészletek -porcelánból, üvegből és ezüstből-, a millióegy asztali- és polcdísz, és vagy hetven pár cipő. A mintegy száz képre már azt mondtuk, hogy ezek felszögelése a falra már nem a mi dolgunk.